Első helyezést ért el R. Kelényi Angelika Budakalászról, második lett Balogh Éva Budapestről, harmadik díjat nyert megosztva Gáspár Adrienn Erdőkertesről és Richter Anikó Budapestről. Különdíjban részesült az egri Fejes Szonja, a budapesti Stoffer Abigél, a szegedi Pásty Júlia, a szentmártoni Marcutiu-Rácz Dóra, a fővárosi Törék Eszter, az alsószentiváni Fejes Ágnes, a kecskeméti Kollárik-Nemes Mónika és a nádasdi Legáth Tiborné. A 12 győztes nő között összesen mintegy 700 ezer forint értékű díjat osztottak szét - közölték a szervezők az MTI-vel.
A márciusban meghirdetett Szeresd önmagadat jobban, mint felebarátodat! című pályázatra összesen 320 nő küldte el személyes történetét az önelfogadás sokszor nehezen elsajátítható képességéről vagy ritkán megélt élményéről. A pályázatokat Rácz Zsuzsa, Beke Zsuzsa, a Richter Gedeon Nyrt. kommunikációs igazgatója, Dobó Kata színésznő, Seres Andrea nyíregyházi szülész-nőgyógyász, D. Tóth Kriszta újságíró és Pásztor Anna énekesnő zsűrizte.
A 2010-ben indult Terézanyu pályázat célja a nők társadalmi megbecsülésének és önbecsülésének növelése. A kezdeményezés középpontjába minden évben egy tabutéma kerül, arra ösztönözve a résztvevőket, hogy őszintén és kendőzetlenül írjanak tapasztalataikról, érzéseikről, ezzel is támogatva a témáról való párbeszéd elindulását.
A kiemelkedő írásokat hétről-hétre olvashattad nálunk. Ezúttal egy ugyan nem díjazott, mégis kiemelkedő írással búcsúzunk az idei sorozattól.
Szabó Krisztina: Háborítatlan császármetszés
Az szinte biztos volt, hogy nem fogok otthon szülni. Pedig ez volt minden vágyam. Irigyeltem azokat, akik ennyire biztosak önmagukban, képességeikben, a kisbabájukban. A tanfolyamon mindenesetre részt vettünk és magunkba szívtuk a szemléletet.
Azt tudtam, hogy csakis háborítatlanul akarok szülni. Ennek megfelelően választottam nőgyógyászt, de végig bíztam abban, hogy összeszedem magam és „bevállalom” az otthonszülést. Így két vasat tartottam a tűzben, egészen a 36. hétig.
Amikor is beütött a mennykő. A számomra ismeretlen szonográfus minden bevezetés nélkül, fennhangon kinyilatkoztatta, hogy „Ez bizony császár lesz!” Én felháborodtam magamban, de gondoltam, minek vitatkozzak. Így megkérdeztem, hogy „Ugyan, miből gondolja ezt?” Erre ő közölte, hogy a baba faros és széles a koponyacsontja. BPD 99 mm.
Mondanom sem kell, rohantunk a Bábához, hogy ez van mit gondol mitévők legyünk ugye nem lesz császár van még remény jajistenemmileszvelünk!!!???
Javaslatukra megnézettük egy másik helyen is, jól mérték-e. Ott megforgatták a kést a szívemben. Tényleg annyi az annyi. Bőgés, önsajnálat, meghalás.
Mikor sikerült felszínre törnöm lelkem poklának legmélyebb bugyrából, elkezdtem keresni a megoldást. Kettőt találtam: a befordítást és a faros szülést.
A Bába tanácsára levonultunk Jászberénybe „Dr. Faros Specialistához”. Kiderült, hogy valóban térbeli aránytalanság áll fenn. Egyszóval kézhez kaptuk háborítatlan szülésünk halálos ítéletét. A kiábrándulás mellett azonban rá kellett jönnöm, hogy a császármetszés a mi megmentőnk. Hiszen ha nem lenne, történetünk nagyon szomorú véget érne.
Így már csak egy lehetőség maradt, hogy esetleg mégis természetes úton szüljek: ha befordul. Bevetettük az összes technikát. Sikertelenül.
Lassan kénytelen voltam megkérdezni a nőgyógyászt, hogy is fog zajlani a császármetszés. Amikor közölte, hogy „Ilyen esetben a 38. hét körül programozott időpontban elvégezzük a beavatkozást…”, én közbevágtam, hogy „Ez ki van zárva! Saját felelősségre vállalok 10 napot a betöltött 40. hét után.” Ő belement. Hurrá, csatát nyertünk! Na de hol van még a háború vége!?
Innentől kezdve teljesen megbékéltem a tudattal, hogy vagy befordul, vagy szépen megvárjuk, míg beindul a szülés, és akkor én lehetek az a fehér holló, akinek valóban okkal vágták fel a hasát ahhoz, hogy egészségesen világra segítsék magzatát. Ráadásul engedték picit vajúdni is. Már ekkor hősnek, példamutató úttörőnek éreztem magam. Pedig csak babát vártam és szerettem volna, ha valami közünk van a születéséhez.
A 40. hét utolsó napja vasárnapra esett és időpontom volt CTG-re. Az eredményt be kellett mutatnom az ügyeletes orvosnak, aki történetesen az osztályvezető volt. Kiskönyvem láttán egy pillanat alatt életét féltő áldozattá és támadó ragadozóvá vált egyszerre. „Mit keres itt egy faros babával a 40. hét végén? Már rég meg kellett volna császározni!” Mire én anyatigrisként közöltem, hogy „De hát miért, minden rendben van, nem? Az orvosommal meg van beszélve, hogyha addig nem, akkor majd 10 nap múlva!” „Hova van beírva ki az orvosa és ha elhal a magzat micsoda felelőtlenség ez az én kórházamban most azonnal megvizsgáljuk nem mehet haza, stb….” Reszkettem, mint a nyárfalevél, kezdtem picire zsugorodni, de szerencsére ki tudtam mondani, amit gondoltam: „Engem ugyan nem vizsgál meg, max. ultrahanggal, utána pedig hazamegyek.” Így is történt.
Hétfőn csörgött a telefon. A nőgyógyász volt. Behívatott másnapra, amikor is közölte, hogy őt elővették, csak péntekig adhat időt. Ha ezt nem fogadom el, akkor sajnos nem vállalhat.
Minden sejtem tiltakozott az ellen, hogy belemenjek ebbe az előnytelen alkuba. Azt éreztem, hogy ez nem rólunk szól, mi nem számítunk, csak a kórház, az orvos szakmai biztonsága, hírneve. „De vajon mit tehetek ez ellen 40 hét + 2 naposan, teljesen összezavarodva, sarokba szorítva?” Az eszem és a szívem teljesen mást tanácsolt. A párom mindenben támogatott, azt mondta, hogy neki az a jó, ami nekem, az a fontos, hogy én biztonságban érezzem magam. Tehát teljesen magamra maradtam ebben a lehetetlennek tűnő döntésben.
2 órát kértem a válaszadásra. Az alatt felhívtam az összes ismerősöm összes nőgyógyászát, vázoltam a helyzetet és feltettem egy szimpla kérdést: „Meddig tud várni?” A Bába által ajánlott Doktornőtől megkaptam a jó választ: „Ha adottak azok a feltételek, amelyek a baba biztonságát szolgálják, várhatunk még egy hetet.” Annak ellenére, hogy minden ismerősöm azt mondta, hogy most már ne ugráljak, így is kihoztam a maximumot a helyzetből; én a kiírt időpont után 2 nappal kórházat és orvost váltottam. És végre arra koncentrálhattam, amire egy mindenórás kismamának kell: a kisbabámra és önmagamra.
Péntek reggeltől rendszeres összehúzódásaim voltak, délutánra minimálisan kinyíltam, de még hazamehettünk. Vasárnap, mivel több, mint 2 napja zajlott a folyamat, már csomagokkal mentünk a vizsgálatra. Estig még az alternatív szülőszobában hagytak minket ráhangolódni a nagy eseményre. Az már csak hab volt a tortán, hogy ezáltal még az is összejött, hogy nem Skorpió, hanem Nyilas lett.
Életem legnehezebb és legjobb döntését hoztam meg, egy abszurd helyzetben, teljesen egyedül. Biztos azért sikerült ilyen jól, mert a számomra legfontosabb emberke sorsa is rajtam múlt.
Sorozatunk ezzel lezárul. Ha tovább böngésznél az írások között: látogass el Terézanyuhoz!
