Elérkezett 2014. aug. 27., amikor a várandósság megállapítást nyert. Eljött a nagy pillanat: „Látja, ott a pici szíve, a fejecskéje”... és akkor hirtelen elhallgatott a doki. „Lehet, van másik, úgy látom, mintha még egy lenne…, majd folytatta: igen, ez itt egyértelműen két embrió. Egy szívhang, két szívhang, mindkettő a korának megfelelő méretű, szívhanggal. Ikrek. Nem semmi, nem lát ilyet minden nap az ember. Gratulálok”.
Kész…Teljes csönd, káosz, őrület, kezdtem felfogni a számomra akkor még felfoghatatlant. Gyerek. Rögtön KETTŐ. Talán még könny is szökött a szemembe, de nem a felhőtlen örömtől, és meghatottságtól. Hazafele a Férjemmel, és még este otthon is végig csak vihogtunk kínunkban, mert fel kellett dolgoznunk a tényt, hogy nulla hozzáértéssel rögtön kétszeres szülővé fogunk válni.
A bűvös 12 hét. Minden várandósságnál kritikus ez az időszak, ikerbabák esetében különösen. Megmaradnak mindketten, vagy egyikük esetleg már ilyen korán angyalka lesz? Aztán elérkezett a 12. hét vége. Az orvosom szerencsére mindent rendben talált, én pedig onnantól kezdve hivatalosan, és publikusan is ikres kismama lettem.
Az ikerterhesség miatt rögtön veszélyeztetett terhesnek írtak ki, az idő előre haladtával egyre inkább beszűkült az életterem. Minél előrébb léptem a terhességi hetek számát illetően, annál kevesebbet mozoghattam, nem emelhettem, nem lépcsőzhettem, míg végül lényegében egész nap a kanapén mohásodtam felpolcolt lábakkal.
Tudatosan készültem arra, hogy a szülés pillanata nálam valószínűleg hamarabb fog elérkezni, mint a többségnél, így kb. a 32. hétre nálunk már megvolt minden, babaszoba berendezve, bőröndök összepakolva. Ezután pontosan 3 hetet kellett várni az éles bevetésre, a 35. héten, elfolyt magzatvízzel irány a kórház.
A szülőszoba megtalálása kész tragikomédia volt. A kórházban össze-vissza minden lezárva, liftezzünk a 2. és 4. között, hogy aztán azokon a szinteken átkelhessünk az épület egyik szárnyából a másikba, hogy végül a 3. emelet megfelelő oldalán lyukadjunk ki a szülőszobánál. Nos, mindez a mutatvány 40 percen keresztül sem sikerült. Már azzal szórakoztam a Férjemmel, hogy benne leszek a Blikkben, hogy ikreket szültem a kórház liftjében. Végül szerencsésen összefutottunk egy apukával, és őt követve sikerült célba érni. Ezután kezdődtek az izgalmak: tüdőérlelőt előzetesen nem kaptunk, a szülést nem lehetett leállítani addig sem, hogy hathasson az sos-ben beadott tüdőérlelő szteroid, majdnem 4 ujjnyira tágulva irány a műtő. Sodródtam az eseményekkel, szinte fel se fogtam, mi történik, az idő elvesztette a fogalmát. Végül elérkezett a csodálatos pillanat: 2015. 03. 05-én 8:53-kor megérkezett Adél, Őt egy perccel később, 8:54-kor pedig Ida követte.
Mivel a Lányok a vártnál hamarabb érkeztek (35+1), nem lehetett előre tudni, meddig kell élveznünk a kórház vendégszeretetét. Viszont az is igaz, hogy a legelején eszembe sem jutott még a hazaindulás napja. Sokkal inkább abban reménykedtem, hogy van még egy kis időm, pihenni, aludni, vagy egyáltalán csak mozdulatlanul feküdni, mielőtt jönnek, és a friss hasi sebemmel felállítanak, és a saját lábamon visznek zuhanyozni. Nem tudom mennyivel később, de egyszer csak begördültek a Lányok a kis fehér „bevásárlókocsiban”, ketten egyben, és még úgy is olyan kicsik és törékenyek voltak. A műtő őrzőjéhez képest végre már jobban ura voltam a testemnek (a gyógyszerektől ott kontrollálhatatlanul, nagyon erősen remegtem), így jól szemügyre vehettem a gyerekeimet. Az ÉN gyerekeimet. Aztán persze újabb kihívás elé néztem, mert híresen nem tudtam gyereket fogni, nagyobbakat sem, nem hogy ezeket a törékeny, még ruhában is 2 kiló alatti Manókat. Aztán valahogy csak kiszedtem, és megfogtam Őket olyan módon, hogy senkit se ért semmilyen atrocitás, de megizzadtam a kihívásban. Lányaim újra minden várakozást felülmúltak: olyan csodálatosan adaptálódtak, táplálhatóak voltak (mi több, jóízűen, élvezettel szopiztak!!), hogy az érkezésük utáni 4. napon mehettünk haza (pedig mindketten 2 kiló alatt voltak, és még a születésük után ennyi idővel sem érték el a 36. terhességi hetet).
A kórházból hazatérve kevés elképzelésem volt arról, mire is számítsak, hogyan is kezdjek neki ennek az új életnek. Amikor utoljára átléptük az ajtót, még csak ketten voltunk, most pedig négyen jöttünk haza. A legelső estét szerencsére sikerült négyesben töltenünk, csak a Lányok, a Férjem és én. Ez nagyon kellett a lelkemnek. A végtelenségig fáradt voltam, mindenem fájt, tomboltak a hormonok, az egyik percben sírtam, a másikban nevettem, így jó volt egy kis meghitt nyugalom. Ez az érzelmi hullámvasút a következő kb. 2 hétben is megmaradt még, végül szerencsére olyan hamar eltűnt, amilyen gyorsan, drámaian és számomra teátrálisan jelentkezett. Persze a haza viszem a babát és minden elszabadul pillanatokról többnyire nem szólnak a rózsaszín, szivárványos, vattacukros beszámolók… de aztán csak belerázódik mindenki az új felállásba.
Az ikrek etetése szintén sokakat érdekelt. Számos okból kifolyóan sok ikerbabát az édesanyjuk nem, vagy csak részben tud szoptatni, és kiegészítő, tápszeres táplálás szükséges mellé. Talán ezért is volt a sok kérdés, akár laikusoktól, akár orvosoktól, hogy „ugye, tápszeresek” (abba pedig bele se menjünk, az utca emberének első találkozáskor ehhez mi köze :-) ?!
És nem, nem voltak tápszeresek. Pedig császáros, koraszülött Picikék, és mégis olyan kis ügyesek, szívósak voltak, hogy már a kezdetektől tudtak szopizni. A születésüket követően rögtön, még az őrzőben cicire tették Őket, s már ott ösztönösen tudták, és tették a dolgukat, nekem pedig szerencsére a császár és koraszülés ellenére is rögtön volt előtejem, majd tejem. Erről viszont úgy gondolom, sok minden fejben dől el. Én a kezdetektől fogva úgy álltam hozzá, hogy szoptatni fogom Őket, és más alternatívát el se tudtam képzelni, másra nem is készültem. Bár Adél és Ida az első két nap -számos okból kifolyólag- kaptak tápit, az első próbaszopijuk olyan jól sikerült, hogy azzal a lendülettel vissza is adtam a csecsemősöknek az üvegüket, hogy nekünk erre többet nem lesz szükség. A kórházból is olyan magabiztosan jöttem el, hogy még csak tápszer receptet se kértem, mert nem éreztem, hogy a sikeres kezdetek után nekem arra szükségem lenne. Aztán persze jött a környezet: milyen felelőtlenség tápi recept nélkül lenni, mi van, ha történik valami, és hirtelen nem lesz se tejem, se receptem, és hasonlók, de igyekeztem mindezzel nem törődni. Persze azért nem volt ilyen rózsás minden. A tejbelövellés igen csak fájdalmas, és a hosszas fejés, szinte egy évig az éjszaka közepén is, minden, csak nem kellemes. Utólag visszagondolva azonban igen csak kifizetődött a kitartásom, hiszen egy évig anyatejesek voltak a Lányiam. A Picik 5 hós koruktól együtt, tandemben szopiztak. Gyakorlati tanács ikrek szoptatásához, ami szerintem elengedhetetlen: bár ez szubjektív véleményem, de ikreket úgy gondolom, hosszú távon nem lehet igény szerint szoptatni (nekem nem ment volna), mert az könnyen az anya utolsó tartalékainak a feléléséhez vezethet. Az elején nekem pl. költenem kellett a korababáimat, így 1-1,5 óránként kezdődtek újra az etetések. A későbbiek során összehangoltam a Lányokat. Ha az egyik kelt, utána mindig keltettem a másikat, nagyon figyeltem rá, hogy egyszerre egyenek, majd egy napirendjük legyen. E nélkül egyszerűen nem bírtam volna (egyedül). Így viszont gyönyörűen összecsiszolódtunk, lehetett tervezni, működő, kiszámítható rendszerünk lett, amire a mai napig kényesen ügyelek. Nekem így működött, utólag sem csinálnám másként a napirendünket, az egymáshoz hangolást. Ezzel mind a Lányok, mind én jól működtünk, és persze boldog mama, boldog baba, boldog család J . Ha nagyon sok a teszvesz, teendő, engedjük meg magunknak az élet apró örömeit: egy forró fürdőt, sétát kettesben, egy kavét a barátainkkal, hogy aztán feltöltődve, újult erővel térhessünk vissza a hétköznapok csodálatos, ám sokszor fárasztó kihívásaihoz.
Minden Édesanyának erőt és kitartást, optimizmust kívánok, aki még az út elején áll. Csak pozitívan előre!
Dalma
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
